Cryonics Questions and Choices
A kérdés egyszerű, de a válasz nem az: hogyan vált a krioprenálás (cryonics) egy papíron létező ötletből valós cselekvéssé, amelyet emberi testen hajtottak végre?
Ez a kérdés fontos, mert az első krioprenálási esetek nem sima rendszerekkel vagy lezárt bizonyítékokkal indultak. Egy remény és módszer közötti hézagban kezdődtek. Az embereknek volt vágyuk a jövőbeli javításra, de szembe kellett nézniük azzal is, hogy mit lehet tenni a kórházi ágy mellett, a henteskamrában vagy egy kórházi szobában, alig idővel és nagyon kevés segítséggel.
Ez a hézag itt a valódi téma. A krioprenálás szempontjából a prétegtörténet az a hosszú időszak az első emberi eset előtt. Ez az a periódus, amikor az ötlet már létezett, de a gyakorlat még nem rendelkezett stabil eszközökkel, szabványokkal vagy intézményekkel.
Mielőtt lett volna eset, ott volt a probléma
Az 1960-as évek közepére az alapvető krioprenálási elképzelés már tisztázódott. A cél egy személy megőrzése a jogilag kimondott halál pillanatában abban a reményben, hogy később helyreállítható lesz egy egészséges, működőképes állapotba. Ez többet jelentett, mint egy test lefagyasztása és a legjobb eredmény reményében hátradőlés. Azt jelentette, hogy minden lépésnél próbálták csökkenteni a sérüléseket.
A korai gondolkodók látták, hogy a beavatkozások sorrendje számít. Mély hideg előtt állnia kellett a felkészülésnek, a stabilizálásnak, a krioprotekciónak (védőhatásnak), a lehűtésnek és a szállításnak. Ezek a szavak műszaki hangzásúak, de az ötletek egyszerűek.
A felkészülés azt jelenti, hogy a beteget szorosan figyelik addig, amíg a halált hivatalosan ki nem mondják, így a cselekvés azonnal megkezdődhet. A stabilizálás azt jelenti, hogy a testet és az agyat minél érintetlenül tartják, gyakran oxigénellátással, szív támogatásával, gyógyszerekkel és folyadékokkal, amelyek segítik a fagyási sérülések csökkentését. A krioprotekció azt jelenti, hogy a testnedveket egy védőfolyadékkal, például glicerinrel vagy dimetil-szulfoxiddal (DMSO) helyettesítik. A lehűtés azt jelenti, hogy a test hőmérsékletét csökkentik, kezdetben néha hőcserélővel. A szállítás pedig azt jelenti, hogy a beteget a lehető legjobb körülmények között szállítják a hosszabb távú ellátás helyére.
Ezt a sorrendet már akkoriban vitatták, mielőtt bármilyen emberi krioprenálás megtörtént volna. Robert Ettinger 1964-ben írt az ötletről. Evan Cooper szintén sürgette a korai előkészület szükségességét, és ugyanabban az évben megalapította a Life Extension Society-t (Élettartam-növelési Társaságot). Nem azt állították, hogy a munka könnyű lenne. Megnevezték azokat a gyakorlati lépéseket, amelyeknek létezniük kellett ahhoz, hogy a krioprenálás bármit is jelentsen.
Az első valódi tanulság az állatoktól jött
Bármi emberi eset előtt volt biztató munka állati szövetekkel. Az 1940-es években brit kutatók bemutatták, hogy a glicerin képes megvédeni a spermiumsejteket fagyasztás közben. Az 1960-as években ez az ötlet terjedt a szövetekre. Ekkor érkezett egy figyelemreméltó eredmény Japánból 1965-ben: egy macska agyát glicerinrel perfundálták (bemosták), hónapokig szobahőmérsékleten tárolták, majd felmelegítették, és később majdnem normális agyhullám-mintázatot mutatott altatás alatt.
Ez nem volt emberi feltámasztás. Még messze sem volt az. De azért fontos volt, mert megmutatta, hogy egyes agyi struktúrák jobban túlélhetnek egy hideg és védő hatású folyamatot, mint sokan várták. A krioprenálás támogatói számára ez okot adott arra, hogy elméletből cselekvésre térjenek át.
Mégis a nehéz rész már ekkor látható volt. A krioprenálás eleinte nem rendelkezett dedikált létesítményekkel. Nem volt rendezett kórházi útvonal. Nem volt szabványos területi protokoll. Csak emberek, sürgősség és annyi felszerelés volt, amit össze tudtak gyűjteni.
Az első emberi eset sietve készült el
Az első valós emberi krioprenálás James Bedford esete volt Kaliforniában 1967-ben. ű pszichológia professzor volt, rákbeteg. 1967. január 12-én halt meg, és az eset a jogilag kimondott halál kijelentése után röviddel kezdődött.
Aztán mi történt, az mutatja, mit jelentett valójában a korai krioprenálás. Jelen volt egy orvos, aki aláírta a halotti anyakönyvi kivonatot. Egy temetkezési intézet azonban nem együttműködő. A csapatnak improvisálnia kellett.
A munka magában foglalta a felkészülést és a monitorozást, majd a stabilizálást szívmasszázzsal, oxigénnel és heparinnal a vérrögök képződésének csökkentésére. Ezt követte a krioprotekciónak egy 15 százalékos DMSO-oldattal Ringer-folyadékban, amelyet a nyaki artériákba pumpáltak. Ezután a testet jéggel vagy szárazjéggel hűtötték, és a krioprenáló csoport irodájába szállították. Ez nyitott áramlású perfúzió volt, ami azt jelenti, hogy a folyadék egyszer ment bele, és a használt folyadékot kidobták, nem használták újra.
A pont nem a elegancia volt. A pont az volt, hogy megvédjék az agyat, csökkentsék a jég okozta károkat, ne mossák ki túl gyorsan a kémiai anyagokat, és korlátozzák a sók, enzimek és mikrobák későbbi káros hatásait. Néhányan tudománytalannak nevezték a módszert. A támogatók a saját eszközeikkel és az ismert állati eredményekkel válaszoltak.
Egy kis konkrét példa segít itt. Képzeljen el egy halat, amit kivesznek a vízből, és napra teszik. A test gyorsan változik, és a kár is gyorsan terjed. A korai krioprenálók saját durva módjukon próbálták lassítani ezt a veszteséget, mielőtt a hideg befejezné a munkát. Tudták, hogy időversenyt futnak, nem pedig uralkodnak az időn.
Miért nézett ki olyan durvának az első évek
Az első esetek terepi esetek voltak. Ez a kulcsfontosságú tény. Kórházakban, otthonokban, szállodai szobákban vagy temetkezési intézetekben történtek, nem pedig célra épített megőrzési központokban. Gyakran nem volt jelen felügyelő orvos. Gyakran nem volt olyan terv, amelyet mindenki békében követhetett volna.
Ezért végeztek temetkezési dolgozók néhány munkát. Voltak pumpáik, tudták, hogyan kell kezelni a holttesteket, és néha ők voltak az egyetlen elérhető emberek. A korai krioprenáló csoportok a konzerválóberendezésekre támaszkodtak, beleértve a temetkezési célokra készült pumpákat, mert ez létezett.
Voltak korábbi esetek, amelyek javítottak az elsőön. Egy nő, ismert néven Miss Sweet, órákkal halála után került elő, és napokig egy temetkezési intézet hűtőjében tartották perfúzió előtt egy DMSO-alapú oldattal. Egy másik eset, Helen Kline, glicerint használt gondosabb módon, ismételt fecskendőinjekciókkal, amelyeket a test kívül keringettek. Clara Dostal később mérföldkő-esetté vált, mert a glicerent úgy használták, hogy elkerülték a duzzanatot.
Ezek a részletek régi és szűknek tűnhetnek. Nem azok. Megmutatják a korai krioprenálás valódi alakját: nem egy tiszta ugrás a jövőbe, hanem egy lassú tanulási folyamat nyomás alatt. Minden esetben tanultak valamit az időről, a duzzanatról, a jégről és a kezelési módról.
Mit tanít ez a prétegtörténet
A krioprenálás nem kész szolgáltatásként kezdődött. Egy állításként kezdődött, hogy a jövő talán többet tud, mint a jelen. De az állítás csak komolyabbá vált, amikor az emberek elkezdtek kérdezni, hogyan lehet csökkenteni a kárt a jogilag kimondott halál utáni percekben és órákban.
Ezért fontosak még mindig a korai szavak. Felkészülés. Stabilizálás. Krioprotekción. Lehűtés. Szállítás. Leírják a különbséget a homályos remény és egy eljárás szerinti kísérlet között. Megmutatják a határokat is. Egyetlen emberi krioprenálási beteget sem támasztottak fel. A korai esetek megőrzési kísérletek voltak, nem a visszatérés bizonyítékai.
Ez az őszinteség fontos. Tisztán tartja a témát. Emellett azt is biztosítja, hogy a remény ne váljon olyan ígéretté, amelyet nem tud betartani.
Szerintem ez az átláthatóság hasznosabb, mint a dráma. Lehetővé teszi, hogy a krioprenálást mint valódi emberi kérdést vitassák meg, nem pedig mint egy rövidebb utat a halandóság körül. A krioprenálás prétegtörténete nem legenda. Emberek jegyzete arról, hogy megpróbálták megtenni az első nehéz dolgokat, mielőtt a többi út létezett volna.
És itt illeszkedik be The Longer Horizon ebben a beszélgetésbe, mint egy világos kérdés a krioprenálásról, a jövőbeli megőrzésről és arról, mit jelenthet őszintén a remény.
Article by Lea Varga ·