Cryonics Questions and Choices
Egy nehéz kérdés húzódik meg a kriopronusztika szívében: hogyan lehet egy testet úgy lehűteni, hogy a sejtjei ne váljanak rommá? Ez az igazi tudományos feladat, és ez adja meg a keretet minden egyes lépésnek a készenléttől kezdve a megőrzésig.
A kriopronusztika a hivatalos halálbejelentés után indul el. Nem élő beteget kezel. Ettől a ponttól kezdve a cél a lehető leggyorsabb károsodáslassítás.
Az első akadály a jégképződés. Amikor a víz megfagy, nem egyenletesen kristályosodik ki. Először a tiszta jég keletkezik, a visszamaradó folyadék pedig sósabbá válik. Emiatt a sejtek kiszáradhatnak, és kétféleképpen sérülhetnek meg. A jégkristályok tönkretehetik a szerkezetet, a hátramaradó oldat pedig elég agresszívvé válhat a szövetek károsodásához.
Ennek oka, hogy a kriopronusztika fagyásgátló anyagokat alkalmaz. Ezek vízoldható vegyületek, amelyek alacsonyabbá teszik a víz fagyáspontját, és segítik gátolni a jégképződést. Egy célszerű koncentráció gyakran az öt-tizenöt százalék közötti tartományba esik, bár a pontos érték a szövetfajtától és a módszertől függ.
A korai kísérletekben DMSO-t használtak, de a későbbi gyakorlat számos protokollban a glicerint találta jobb védelemnek. Ma a szakma egy kisebb vegyületcsoportot alkalmaz ahelyett, hogy a sokat tanulmányozott összeset. Vannak behatoló fagyásgátlók. Kisek ahhoz, hogy átmenjenek a sejthártyán. Mások nem behatolók. Ezek nagyobb polimerek, amelyek kívülről maradnak a sejteken, és segítik megállítani a jég terjedését a körülöttük lévő terekben.
Ugyancsak fontos a folyadék, amely ezeket az anyagokat szállítja. Hordozóoldatnak vagy bázis perfúziós közegnek nevezik. Normál testnedv erősségénél, kb. 300 mOsm/kg-nál tartják, hogy a sejtek ne zsugorodjanak össze vagy duzzadjanak túl drasztikusan a beadás során. Ez az egyensúly kicsinek tűnhet. De nem az. A sejtek gyorsan reagálnak, ha a környezetükben lévő folyadék megváltozik.
Teljes szerveknél a vegyületeket nem lehet egyszerre beadni. A szokásos módszer a többlépcsős perfúzió. A koncentráció fokozatosan emelkedik, gyakran negyed-, fél- és teljes erősítésű lépésekben, mindegyiknél időt hagyva a közel 0°C-os tartományban. Ez a lassabb beadás segíti a szövet alkalmazkodását, és csökkenti a sokkot. Ez azért is számít, mert a vér-agy gát nem engedi szabadon átmenni a nagy behatoló molekulákat. Az agyban a koncentráció változásait óvatosan kell kezelni.
Egy egyszerű példa könnyebben szemlélteti ezt. Képzeljen el egy szivacsot, amelyet új folyadékkal helyettesítenek. Ha az új folyadék túl gyorsan érkezik, a szivacs elfordul és szétesik. Ha lépcsőzetesen jut el hozzá, a változás sokkal lágyabb. A kriopronusztika arra törekszik, hogy a szövet inkább erre a második esetre hasonlítson.
Létezik egy másik út is, amit üvegesedésnek (vitrifikációnak) nevezünk. Ahelyett, hogy hagynák a vizet jeggé fagyni, a szövetet elegendő fagyásgátlóval telítik, hogy az egész térfogat lehűlés közben üvegszerű szilárd anyaggá alakuljon. Kb. -100°C alatt a maradék, még nem megfagyott folyadék üveggé válik. Ez csökkentheti a jég által okozott mechanikai kárt. De az üvegesedés magasabb védelmet és gondos hőmérséklet-szabályozást igényel. A lehűtést és a felmelegítést precízen kell kezelni, mert a fagyásgátlók toxicitása 0°C közelében nő, még akkor is, ha ugyanaz a vegyület melegebb hőmérsékleten másként viselkedik.
Ezért beszélnek a szakemberek a lépések sorrendjéről. A megfagyasztáshoz szükséges hűtés lassú, gyakran percenként kevesebb, mint 1°C. Az üvegesedésnél a felmelegítést a lehető leggyorsabban hajtják végre. Ez nem mellékes részlet. Ez a különbség egy olyan folyamat és egy másik között, ahol az egyik megőrzi a szerkezetet, a másik pedig engedi, hogy a kár terjedjen.
A kriopronusztika magában foglalja a páciens körüli gyakorlati munkát is. A készenlét azt jelenti, hogy akkorra készen állnak, amikor a halál közelgő vagy éppen bejelentették. A stabilizálás azonnal elkezdődik. Ez magában foglalhatja a hűtést, a keringés támogatását és a szállítást egy megőrző intézetbe. Az elmúlt években egyes csoportok szegycsonti infúziót használtak kezdeti neurológiai védőanyag-bevitelre. Más kutatások orrüregi beadást vizsgáltak bizonyos neuroprotektív szerek esetén, bár ennek az elképzelésnek vannak határai, és nem ez a végleges megoldás.
Tudományosan a terület egy fontos értelemben még mindig szűk. Körülbelül száz fagyásgátló vegyületet tanulmányoztak, de csak néhányat használnak rutinszerűen. Egy gyakori üvegesítő oldat, az M22, behatoló fagyásgátlókat, egy izotóniás hordozót és jéggátlókat kombinál. Ezeket a gátlószereket, például az X-1000-et és a Z-1000-et, úgy tervezték, hogy ne a sejtekbe jussanak be, hanem zavarják a jég növekedését.
Mindez még nem igazolja a jövőbeli újjáéledést. Viszont azt mutatja, hogy a kriopronusztika egy valódi biológiai problémára épül, nem pedig az idő megállításának fantáziájára. A munka arról szól, hogy lépésről lépésre csökkentsék a sérüléseket, abban a reményben, hogy a jövőbeli tudomány valamikor hasznos dolgot tud majd csinálni a megmaradt szerkezettel.
Szerintem ez a téma őszinte magja. A kriopronusztika arra kérdez rá, hogy elegendő részét meg lehessen-e őrizni egy embernek ahhoz, hogy egy későbbi esély számítson. Ez a kérdés szűkebb egy ígéreténél, és tágabb egy szlogenénél.
A Hoszabb horizont szintén ezt a gondolatmenetet tartja szem előtt: egyetlen, világos kérdést a kriopronusztikáról, a jövőbeli megőrzésről és arról, mit jelenthet őszintén a remény.
Article by Lea Varga ·