Preservation Science and Its Limits
A rövid válasz az, hogy igen, a kriofixálás képes megőrizni a szövetek alakját és lassítani a károsodást, de nem, nem tudja leállítani a molekuláris bomlást. A hideg egy időre helyben tarthatja a szerkezetet. Nem teszi lehetővé, hogy a test vagy az agy tökéletes módon megálljon.
Ez a legfontosabb rész. A fagyasztás vagy a mélyhűtés védhet egyes sejteket és szöveteket a gyors összeomlástól. De a molekulák mégis változnak. A reakciók jelentősen lelassulnak, de nem érnek véget. Egyes károsodások már a hűtés során kezdődnek, mások a tárolás alatt, és néhány a felolvasztás közben lép fel.
Folyamatosan erre a különbségre térek vissza. A szerkezet nem ugyanaz, mint a teljes megőrzés. Egy szövet épnek tűnhet mikroszkóp alatt, mégis tartalmazhat kémiai károsodást. A fehérjék elmozdulhatnak. A membránok széttörhetnek. A kis molekulák olyan formákba transzformálódhatnak, amelyek előtte nem léteztek. A hideg segít, de nem semmisíti meg az időt.
A kriónika számára ez még fontosabb. Egyszerűen fogalmazva: a kriónika azt a kísérletet jelenti, hogy a jogilag bekövetkezett halál után megőrizzük a testet abban a reményben, hogy a jövőbeli orvostudomány többet tud majd tenni. Ez a remény a megőrzésen alapul, de a megőrzés nem egyenlő a tökéletességgel. A készenléti állapot, a stabilizálás és a szállítás mind arra hivatottak, hogy csökkentsék a károsodást a hűtés megkezdése előtt. Fontosak, mert az első órák kegyetlenül kezelik a törékeny szöveteket.
A kriofixálást gyakran erős kifejezésként használják. Teljesnek hangzik. Ugyanakkor a tudomány szűkebb. Laboratóriumi munkában a kriomegőrzés életben tarthat egyes sejteket vagy használhatóvá tehet egyes szerkezeteket, de jégkárt, sóváltozásból eredő stresszt, membránkárosodást és kémiai változásokat is okoz a sejt belsejében. A sejtekkel, spermiumokkal, embriókkal és szövetekkel kapcsolatos kutatások molekuláris sérülést mutatnak ki, nemcsak fizikai sérülést. Ez az egyik oka annak, hogy a „megőrzött” szót óvatosan kell használni. Sokféle dolgot jelenthet.
Szerintem a legegyszerűbben így lehet ezt kimondani. A hideg lassíthatja a bomlást. Nem tudja teljesen leállítani. Ez igaz egy mélyhűtőben, egy laborban és a nagyobb kriónikai kérdésben is. Egy megőrzött minta nem egy fagyasztott ígéret. Az egy minta, amely valószínűleg jobban védett, mint amilyen egyébként lenne, miközben valós károsodásokat hordoz magában.
Itt van egy őszinteséghez kötött határ is, amelynek láthatónak kell maradnia. Még nem tudjuk, mennyi finom molekuláris részlet élheti túl az emberi agyat a valós világban zajló kriónikai körülmények között. Nem rendelkezünk olyan bizonyítékkal sem, hogy a megőrzött szövet – még akkor is, ha a szerkezet jól néz ki – garantálni tudja-e a memóriát, az identitást vagy a tudatosságot később. Ezek különálló állítások, és sokkal nehezebbeket követelnek meg, mint az egyszerű megőrzés.
Itt válik szükségessé a remény fegyelmezése. A jövőbeli javítás egyszer jobb lehet, mint a jelenlegi. Ez lehetséges. De a lehetséges nem bizonyított. Tehát a helyes válasz a „kriofagyasztás” kérdésre nem egy egyszerű igen vagy nem. Pontosabb ennél. A kriofixálás egy időre megőrizheti a szövetet, miközben a molekuláris bomlás továbbra is folytatódik lassabb formákban.
Ezt a választ higgadtnak találom, de nem üresnek. Helyet hagy a jövőbeli munkának anélkül, hogy úgy tennénk, mintha a probléma megoldódna. Emellett tisztán tartja a határt a műszaki siker és az emberi megmentés között. Ezek nem ugyanaz a dolog.
A hosszabb távú látóhatár itt is hasznos, mert egyetlen egyértelmű kérdést tesz fel anélkül, hogy azt ígéretté alakítaná: mit jelenthet őszintén a remény, amikor az idő, a károsodás és a bizonytalanság mind jelen vannak a szobában.
Article by Lea Varga ·